Azért fut mert...

Viki fut, Viki ír, Mi olvassuk, Ti olvassátok! 

http://azertfutokmert.tumblr.com

 

Az első!!!

 

     Aki ismer, tudja rólam, hogy nem vagyok az a beszámolós típus. Egy-egy fesztivál vagy nyaralás után is a „milyen volt?” kérdést elintézem egy „ jó volt”-tal. Peti viszont már többször kérte, hogy írjam meg a Kinizsis élményeimet és mivel nem húzhatom a végtelenségig, álljon itt annak a 14 és fél órának a története, amit még ennyi idő elteltével sem igazán dolgoztam fel. 

Mikor Zita egy január végi sörözés alkalmával közölte, hogy szerinte simán tudnék futni 100 km-t is és erre a Kinizsi100 lenne a legjobb alkalom, két dolog jutott eszembe. Azért mondja ezt, mert 1. tényleg így van vagy 2. ennyire utál és így akar eltenni lába alól. Mindenesetre elültette a bogarat a fülemben és – bár nem tudatosan, de – a következő 3 hónapban elkezdtem készülni rá. Heti több alkalommal jártam erősítő edzésekre, spinningre és bringával jártam majdnem mindenhova. Emellett persze futottam is, de hétközben viszonylag keveset, inkább a hétvégi hosszúkra (30 km-től kezdve 70 km-ig volt mindenféle) tartogattam a futókedvet. 
A Kinizsi előtti napon ügyesen bepakoltam mindent a táskámba, kikészítettem a reggelit (ami nálam szent és sérthetetlen dolog), majd időben lefeküdtem, ami aztán olyan jól sikerült, hogy hajnalban félálomban kinyomtam az ébresztőmet és aludtam tovább. Később nyilván pánikszerűen rohantam Kőbányáról Békásmegyerre, hogy a lehetőségekhez képest azért időben indulhassak. Amikor már a kezemben volt a chip és a pecsételős füzet, FP-nek jól elsírtam magam, mert úgy éreztem, hogy ehhez kevés vagyok, nincs itt semmi keresnivalóm. Úgy kellett szinte kirugdosni a pályára.


Közhelyes vagy sem, amint útnak indultam, minden bajom és hüppögésem elmúlt. A fejemben visszhangzott a legjobb és legfontosabb tanács, amit kaptam: „Mogyorósbányáig csak bemelegítés, ne fusd el!” Nagyon figyeltem arra, hogy tényleg ne fussak úgy, mint általában szoktam (ahogy a csövön kifér), csak kocogjak. Szerencsére akkora volt a tömeg, hogy esélyem sem volt rohangálni. A felfeléket szépen megsétáltam, a lefeléket és a sík részeket 5-6 perc körül ezrekkel futottam. 


Az első frissítőpont 17 km-nél volt, itt várt FP és a minden földi jóval ellátott csomagtartó :) Rövid eszem-iszom után indultam is tovább a Pilis-tető szerpentinje felé, amit sokan mumusnak tartanak, nekem mégis az egyik kedvenc szakaszom volt. Itt utolértem Hefit, majd közel 20 km-en keresztül együtt futottunk (és ittunk). Az első adandó alkalommal vettünk magunkhoz egy doboz sört és gélt frissítőül, majd indultunk Kesztölcre, ahol a legendák szerint egy helyi család fröccsöt és szörpöt szokott osztani. Mondanom sem kell, hogy ráraboltunk mindenre, amit kitettek az asztalra. Ahogy jóllakottan és kissé spiccesen (vagyis én tuti az voltam) elhagytuk a pontot, a következő sarkon megláttuk FP-t, aki újfent megetetett-megitatott minket. Hefivel Dorognál elváltak útjaink, vége lett a móka-kacagásnak. A másik mumusnak kiáltott Nagy-Gete megmászása nem volt olyan rémes, mint amilyennek elképzeltem, elég könnyen ment, előzgettem is felfelé.

A Hegyes-kő (kb. 45 km) felé viszont elfogyott a lendület, melegem volt, a vizem fogytán, árnyék szinte semmi, nyafogtam. Kínomban nyomkodni kezdtem a telefonomat, na meg Esztergom felé olyan gyönyörű volt a kilátás, hogy megálltam egy kicsit összeszedni magam. A tokodi pincesornál úgy estem be a büfébe, hogy azonnal adjanak nekem vizet, különben ott pusztulok :) Megittam egy szuszra fél litert, egy másik fél literben meg gyakorlatilag megfürödtem, de ezután úgy szaladtam Mogyorósbányáig, mintha szárnyakat kaptam volna. Ott nyilván elkavartam, pedig mondták, hogy be kell menni az egyik utcán a vendéglőbe és úgy vissza az útra.  Azért sikerült megtalálni FP-t is és engedélyeztem magamnak egy fél órás szünetet, hogy leüljek és nyugodtan egyek valami szilárd ételt (mindent felfaltam, ami volt az autóban) és igyak egy hideg sört. 

Viki Kinizsi 1.png

                                                          

Féltávtól a népsűrűség már igen gyatra volt, innentől szinte egyedül futottam. Eseménytelenül teltek a kilométerek, az erdő is kissé egyhangú volt, mégsem kerültem többször mélypontra. Amikor kicsit unatkoztam, mondogatni kezdtem a mantrámat, először csak magamban, később már hangosan is :) A bányahegyi ellenőrzőpontra például tök jó volt megérkezni. Tele volt gyerekkel, nagyon cukik voltak, ahogy kérdezősködtek, kínáltak mindennel enni-inni. Itt mondták, hogy én vagyok a második nő és csak pár perce ment el az első. Tudtam, hogy csak Zita lehet, mert reggel óta nem láttam és már jó lett volna utolérni, hiányzott a társasága. Siettem, ahogy csak tudtam és úgy örültem, mikor utolértem, mint gyerek a karácsonyi ajándékának (nem a helyezés miatt, azt pont leszarom). Az utolsó depós pontunkig együtt mentünk, ahol megint különváltunk – ő Bálinttal ment tovább, engem meg elhajtottak mondván, hogy gyorsabb vagyok.

Viki Kinizsi 2.jpg

                                            

Az utolsó 20 km előtt felhívtam Anyát, hogy kb. 10 órára Tatára érek, lassan elindulhat otthonról. Ez az utolsó két óra volt talán a legnehezebb lelkileg. Sötétedett, egyedül voltam az erdőben elanyátlanodva, távolról (vagy nem is olyan távolról) fegyverlövések hallatszottak és mázsás súlyként nehezedett rám az érzés, hogy ezt tényleg megcsináltam, végig tudtam menni sérülés és szenvedés nélkül. A Tata táblánál konkrétan el is bőgtem magam, ami egészen a célig kitartott, orrot fújva és fulladozva futottam. Nem tudom, mit gondolhattak rólam azok, akik akkor láttak.  

Viki Kinizsi 3.jpg

                                                         

A frissítésről, ruha- és cipőválasztásról nem véletlenül nem írtam. Ezek szerintem kevésbé izgalmas dolgok, illetve annyira egyénfüggő, hogy kinek mi vált be, hogy feleslegesnek tartom az észosztást, vannak nálam úgyis okosabbak ebben a témában. A frissítés például nálam szerencsére annak ellenére sem problémás, hogy a gyomromat műtötték néhány éve, így nem kell túlgondolnom. A géleket mondjuk nem viszem túlzásba, inkább a szilárd ételeket részesítem előnyben, mert szeretek rágcsálni, na! :) 
Nagyjából ennyi, a jövőben még biztosan lesz említésre méltó esemény és még az is előfordulhat, hogy nem 3 hónappal később írom meg a beszámolót.

 

Wannabe RunnabeComment
Újratervezés

Január a tervezés ideje. Igazából december is már, de ott az ünnepek feledtetik egy időre a naptárt.

Mindig csodáltam azokat, akik csak úgy futnak, minden különösebb cél, vagy irány nélkül. Akik nem készülnek. Csak futnak, hogy jobban érezzék magukat, kondiba legyenek, ne hízzanak, hasonlók. Nyílván ezek nálam is játszanak.

De nekem cél kell. Hogy készülhessek. Hogy tervezhessek. Hogy íve legyen. Hogy beteljesülj(en)ek. Hogy megugorjam. Hogy aztán pihenhessek. És újra készülhessek. Tervezhessek.

A nyári forma télen készül, szól a közhely. De, mint minden ilyen, igaz ez is. Én személy szerint az ősz kezdetéig látok előre ilyenkor. Télen elvetem, tavasszal megöntözöm, nyáron learatom. Elvileg. A valóságban ez úgy néz ki, hogy télen felszántom, tavasszal feltúrom, nyáron kipukkadok.

A legjobb formám hosszú ideje már tavaszra tetőzik, nagyjából május végéig tart. Aztán jön a kizökkenés, útkeresés, a nagy behalások. Őszre újra kiegyenesedek. Feltámadok.

Összefüggésbe lehet ez az időjárással. Mivel hogy nem bírom a meleget.

De idén máshogy lesz. Figyelek magamra. A jelzésekre jobban, mint máskor. Habár a sok kilométer télen elnyomja ezeket. A hideg tompítja az érzéseket. A nyár kihegyezi.

Szeretek télen futni, a sötét reggeleket is. Ilyenkor érzem, hogy valamikor pár éve, futó lettem. A hétköznapjaimévá vált, kell a napi jólétemhez. Hogy mindenki nyugodjon le, futottam. A célok még messziek, de most kell az elhatározásl. Jó kis mazochista dolog. De hát azok vagyunk, valljuk be.

A tavasz felpörget, felenged a test, kiengednek az érzések. "Szerethetnékem volt, szaladhatnékom lett". Kóstolgatós versenyek. Saras terepek, meleg, lágy szellők. Itt már nem az újratervezés, hanem újjászületés van.

Aztán a nyár, izzadós, eléhezős, görcsölős futások. Hegyek, hegyek, magas hegyek, finom meleg éjszakák, vánszorgós kánikulák. Új helyek, új tájak. Meg az izzadtság. No meg a célok beteljesülése.

Hát így jutunk el őszig. Az már egy másik ív. Ennyire előre még excel zsenik sem terveznek ilyenkor talán.

Nálam is mosolygós homály fedi még, pont annyira van messze, hogy bízhatok benne, minden ott lesz a legnagyobb rendben.

Nahát így. Rakom egymásra a kis köveket. Nem számolom mennyi, csak pakolom. Kiegyensúlyozom, ha kell. Mint a hegyen fent a kis kőrakásokat, amik a helyes irányt mutatják.

Hajrá 2017!!

Wannabe RunnabeComment
Artisan of trails

Me voila again at the starting line of UTMB. Last time I stood here dates back in 2012. The year when the race got shortened, due to a stormy, bad whether.. And I am countering back the years. TDS in 2011, CCC in 2010 and my first year in Chamonix, 2009, when I fell in love with “those” mountains. The year I did not finish the race. I was simply not capable to do it.

 

7 years passed and I felt the first time that I can safely and surely be a finisher of UTMB if everything goes well. All trail experiences gathered, spirit and body matured enough. I applied in confidence for the lottery and was lucky enough to get drawn to start a race that is on all the ultra trailers’ wishlist.

Packed in the back of the peloton, we are waiting for Vangelis to gives us the final battle signal. As the old time “guerriers” leaving for the war. I don’t particularly like this music. To be diplomatic. It doesn’t thrill me as it does for others. I find it pretty sad, oldish in a way, just giving a sense of depression. All not that sad. Should rather be a great adventure to begin. As a French guy next to me says to his friends right after the start: “que notre grand adventure commence!”.

Albeit I miss this feeling a bit. This sense of awaiting for the adventure. Though I did everything, completed a full scale of preparations. Even if UTMB was not the main race of the year. This was a week-long relay of a 3 men strong team to run across Hungary, 400 km during 6 days per person. But that’s an other story to tell.

I’ve been to different races in different countries. Beside the usual ones in my homeland, I did the BVG Trail in Italy, the Vipava Ultra Trail in Slovenia, Dolomiti Extreme Trail in Italy. I got injured in May and then again after the cross Hungary relay.

So at the starting-line I’m rather preoccupied if I can do it at all. Uncertainty, a sense of anxiety, worry. I feel a strange something. Something as this whole thing would be a work to complete. I feel like to be a craftsman. An artisan of trailing. With no big conviction.

Walking out of the start zone makes no difference to my state of mind. There is too much hype in and around. Almost feel like at the New York City Marathon.UTMB and its accompanying races have always been major trail running mass events, if not THE event ofthe international ultra trail community. Though it used to have a certain charm. Now the mass event has remained, but the charm has disappeared leaving the room for some sort of fiesta.

We are slowly jogging out of the city. I am in the back end, like sardines in the box. I pretty much know the first 40 km. Ran this segment in the 2012 UTMB and during the Traversée, a 210 km long team challenge we did in 2014.

During the past days and weeks I found and read Lao-Tze and his Tao Te Ching. Not on purpose though, but it became step by step my mantra during this long roundtrip. I kept coming back to sections on fears, hatred, and the composition of full. A feeling of emptiness came progressively. Just doing my thing, I progressed step by step and felt this sense of emptiness. But the emptiness had no negative impact on me, had no negative ‘aura’. And not a positive one neither. It was just a plain emptiness as is.

’13

Favour and disgrace would seem equally to be feared; honour and

great calamity, to be regarded as personal conditions (of the same

kind).

What is meant by speaking thus of favour and disgrace? Disgrace is

being in a low position (after the enjoyment of favour). The getting

that (favour) leads to the apprehension (of losing it), and the losing

it leads to the fear of (still greater calamity):–this is what is

meant by saying that favour and disgrace would seem equally to be

feared.

And what is meant by saying that honour and great calamity are to be

(similarly) regarded as personal conditions? What makes me liable to

great calamity is my having the body (which I call myself); if I had

not the body, what great calamity could come to me?

Therefore he who would administer the kingdom, honouring it as he

honours his own person, may be employed to govern it, and he who would

administer it with the love which he bears to his own person may be

entrusted with it.’

63

(It is the way of the Tao) to act without (thinking of) acting;

to conduct affairs without (feeling the) trouble of them; to taste

without discerning any flavour; to consider what is small as great,

and a few as many; and to recompense injury with kindness.

 

(The master of it) anticipates things that are difficult while they

are easy, and does things that would become great while they are

small. All difficult things in the world are sure to arise from a

previous state in which they were easy, and all great things from one

in which they were small. Therefore the sage, while he never does

what is great, is able on that account to accomplish the greatest

things.

 

He who lightly promises is sure to keep but little faith; he who is

continually thinking things easy is sure to find them difficult.

Therefore the sage sees difficulty even in what seems easy, and so

never has any difficulties. ‘(Tao Te Ching, translated by J. Legge)

 

Surely however, not all this 170 km, the route from Chamonix to Chamonix was so spiritual. The first 20 km was just profoundly and simply painful, selfish and negative. I did this craftsman stuff with no motivation at all. I just wondered what a hack I did here. I simply wanted to quit. At 20 km. No kidding.

Then I received a text from my girl, my woman. Suddenly that changed it all. And that was not a certain motivation I (re)-found.. on the contrary. What I got, was a gently push toward a relief from the forced, nervy and permanent search for motivation. This has launched me on the path of a well disciplined trail of a 171 km with a spirit of empty emptiness.

I ran through the night, hiked so many beautiful mountains and “cols”. I have had problems. Couldn’t swallow a bite of anything. But I knew it’s gonna be over at a certain point of time. And until that, I’ll continue my journey. To put one foot in front of the other. A great commonplace is that ultras are about the ability to solve problems. The faster, better, more sustainable you solve your problems, will you finish earlier and in better conditions.

 

Soon, the only 25-30 km that I did not know from the whole UTMB course will come to an end. But as a gift I presumably got, I had one to the most special Saturday mornings of my life. With a cooled down temperature, a freezing dawn, a hallucinating sunrise, I ran into a sea of clouds over 2000 m. So freaky, so good. Un samedi matin pas come les autres.

 

Courmayeur at half way: a long break. Bertone, Bonatti, probably one of the most beautiful places to run on Earth. Always having Monte Bianco in sight. Arnuva, the so deeply feared Grand Col Ferret.. All passes so fast. As time in normal life. I remember my first and second CCC. A friend who died since, an other one moved to Australia and lost from sight. And a friend submerged into work. Nice chaps at a time. I dedicate these parts to these mates and I smile.

 

La Fouly comes. I lay down on a bank for 10 minutes. It’ so f. hot outside. My face burns, I need a little siesta, the first time I feel a bit tired. I hear the speaker saying that the winner of UTMB has just crossed the finish line in Chamonix.. Me, I have 60 km to go. But I don’t have frustration, no hatred or anger. I have an inner smile. Not a zen type one, or mannered. Just a smile, not even visible.

 

 

Next stop is Champex. I surprise myself with a pretty good running pace. I get into conversation with an Icelandic guy, he comes from a land I definetely want to visit and run one day. At Champex, my teammate waits for me. He is of a great help, a professional and a rewarded coach, he knows how to serve.

From Champex on, still, I’m running. Directly into a storm. It’s gonna be night soon, but the thunders are so lighty, I just delay switching on my headlamp. Runners are palpably afraid around. Some are even screaming when thunders hit at full speed.

 

No worry, it’s gonna be over. I count the seconds passed between the lighting and the crash. The difference is growing. No worry. It ‘s leaving.

 

Then I still have to descend from la Bovine. It’s all muddy a.f. I literally skating down. Falling at almost every 200 meters. Painful, slow, tiresome. I changed shoes in Courmayeur, I did not expect rain and mud. It’s a street running shoe with a flat sole. Any question?

 

I almost quit at the next refreshment point in Trient. But discipline prevails. Oliver is there, so I can change the fully wet clothes to new ones. Then the storm is over. I peacefully hike la Catogne. I like this col. It doesn’t hurt, it’s smooth and it prepares you for the last big battle: la Tete aux vents. This one is though, a real reward at the end. The fastest km is around 15 minutes. But still my taoism stands. Though I’m questioning myself for how long my suffering will last. This is a tricky, ‘unrunnable’ part of the course. I’m walking, lumping, ambling along. La Flegere, the last point comes so slowly, seems like it takes ages to arrive to the station. I’m finally there and start the last downhill. I have a pain in my knee, in my back. I have stomach problems too. My digestion is as fast as a Formula 1 race..

 

But nothing can push me out from my mental balance. I run through my favorite café, la Floria. I know it’s gonna be over soon. The sun is slowly rising. I arrive just before day, 36 hours and 17 minutes later than I started this journey. No euphoria, but a sense of satisfaction. A work completed. Handcrafted by legs, spirit and mind matured in happiness and failures of the past years of trails and life.

 

And my love and thanks first go to Moni who supported me during the long past years and all the others who believed me and made possible that I became capable to be an UTMB finisher.

 

 

Kerekgyarto PeterComment
Wannabe a TDS Finisher...

Kezdésnek néhány gondolat az eddigi utamról. Mint olyan sokan, a harmincas éveim kezdetére stabilan felhagytam mindennemű sporttal és ez - hogy is mondjam - nyomot hagyott rajtam jó pár kiló formájában. 2011. januárjában 123 kg-nál állt a mérleg, néhány napja a TDS-t 85 kilólsan futottam.

Öt éve tehát elkezdtem futni, egész kis lépésenként haladva, minden kezdeti hibába beleesve, de egyre többet és többet futottam. A környezet adott volt ahhoz, hogy viszonylag hamar a terepen találtam magam az aszfalt vagy a rekortán helyett, hiszen a Kevély lábánál élünk. Még alig tudtam 30 percet egyben lefutni terepen, amikor szembe jött egy gyönyörű videó 2011-ben az UTMB-ről (igen, a helikopteres Németh Csabiékról). Hazudnék ha azt mondanám, hogy ott láttam magam én is néhány év múlva, de ahogy teltek az évek és jöttek az egyre nagyobb és hosszabb, szintesebb távok, egyre tisztult a kép, hogy bizony nem lehetetlen.

Sok mindennek kellett ehhez együtt állni. Szerencsés vagyok - ha úgy tetszik az élet napos oldalán élek - hiszen a munkám sok szabadidőt enged (24/72), amit kedvenc sportomnak szentelhetek teljes nyugalomban. Szerencsés vagyok, mert céltudatosnak születtem és nem ismerem a fél úton abbahagyást, a feladást, ez segít kimenni olyankor is futni, edzeni, amikor az nem normális :). És szerencsés vagyok, mert itthon a családom mindig elfogadta mindezt, sőt Ágit szintén beszippantotta a hegy, az erdő, a futás. Mondhatnám, hogy milyen nehéz volt nap mint nap kimenni és keményen odatenni magam, 3x5perceket futni felfelé a Kevély sziklás-köves ösvényein, de ez nem igaz. Ha nehezen is indul, úgy sosem érek haza futásból, hogy rossz volt. Vannak könnyebb és nehezebb napok, van hogy jön a flow és van hogy darabos minden, de mégis olyan sokat ad, hogy repül az idő. Na jó, vannak nehéz edzéseim is. Bent a munkahelyemen általában 1órát futok, egy 600 méteres körben, 20x. Na az nehéz, az lassú, annak sosincs vége, mégis éppen az az, ami sok erőt szokott adni, mert mégis megcsináltam. És nem csak élményeket adott a futás, hanem barátokat is, a kilóméterek ugrásszerű növekedésével együtt nőtt azoknak az embereknek a száma, akiket ennek a sportnak a révén ismerhettem meg. Szinte nem nyúlhatsz mellé, ha pl egy terep ultrán valaki mellé sodródsz és beszélgetni kezdesz. Nyugodt, kiegyensúlyozott emberek, akiknek jó a társaságában lenni.

Szóval nehéz volt a TDS? Igen. Nehéz volt oda eljutni? Ugyan, dehogy!

Egy héttel ezelőtt egy igen hosszúra nyúlt napot töltöttem a Savoyai hercegek nyomában a TDS (sur les Traces des Ducs de Savoie) elnevezésű terep ultra versenyen, amely a kultikus UTMB (Ultra Trail du Mont Blanc) egyik kísérő versenye (résztávnak nem mondanám, annál azért komolyabb).

A verseny az olaszországi Courmayeur-ből indult, majd bő 120 km és 7500 méternyi szintemelkedés (és ugyanannyi süllyedés) után, a Mont Blanc tömbjét kerülve, átlépve a francia Alpokba, Chamonix-ba érkezett. A pálya mindvégig szintes, nehéz, sok helyen igen technikás, ámde gyönyörű és sokszor vadregényes hegyi ösvényeken vezetett.

Idén mindenképpen ezt tekintettem fő versenynek, kis túlzással egy éve készültem rá, persze igazából a decemberi nevezéssel, majd az azt követő sorsolással vált biztossá az indulás. Aki szereti a számokat, kigyűjtöttem az elmúlt évemet, ami 470 óra futásból állt, ezalatt 4200 kilométert tettem meg 119e méternyi szinttel. Mindvégig Lőrincz Olivér profi támogatása mellett készülhettem, és ez volt az az alap, amely lehetővé tette, hogy bátran odaállhattam a rajtba.

A verseny jól indult számomra, sikerült viszonylag előre állni a rajtban és nem sokat araszolni az első hegyen, bár így is volt bőven kényszerű séta.

A verseny első 50 kilométere csak könnyű felvezetés az azt követő 70-re, így a tempót és a pulzusomat is ehhez igazítottam. Meglepően jól haladtam, ahogy gyűltek a hegyek, gyűltek a sporik is mögöttem. Érzésre jó erőben érkeztem Bourg St Maurice-hoz (50km), bár az azt megelőző hosszú ereszkedés és a folyamatosan emelkedő hőmérséklet (bőven 30 fok felett) nem volt könnyű. Előre elterveztem, hogy adok magamnak elég időt a frissítőponton, nem kapkodok, eszem/iszom/hűtöm magam (ebben Reni sokat segített, utólag is köszönöm!). Bő negyed óra elteltével és egy rapid felszerelés ellenőrzés után nekimentem a majd 2000 méternyi szintnek délután egykor 37 fokban.

Nem fokozom tovább, igen, ezen a hegyen dőlt el, hogy nem lesz meg az előre letervezett jobb, de még a lassabb időterv sem. Felfelé haladva teljesen bekötött és leállt a gyomrom, jött a hányinger (de sajnos csak inger) és a fokozódó lassulás. Nem volt szívderítő látni, hogy szinte többen jöttek szembe (a feladók), mint ahányan felfelé mentünk – sajnos köztük Németh Csabi is. Többször megálltam, egyszer hosszabb időre – úgy 25 percre – hátha enged valamit a hasam, de árnyék hiányában erre nem sok esély volt. Nem ragozom, lassan felértem 2000m környékére a Fort de la Platte erődhöz (egyébként gyönyörű hely), ahol egy folyadék pont volt. Itt semmit sem javult a helyzet, pedig vettem a „maszek” frissítőnél hideg kólát és bubis vizet is. A letargiából végül az billentett ki, hogy megláttam Szimandl Anitat, hasonló állapotban pihenni a fűben :) Megbeszéltük, hogy nincs feladás, megyünk együtt végig, így egymást erősítve nem lehet gond. Így is lett, lassan-lassan múlt a hányinger (úgy sötétedésre) és Roselendnél (66km) már enni is tudtam egy kis levest, meg kenyeret, majd növelve a komfort érzetet - és mert úgyis ráértünk már - teljesen átöltöztem.

Így haladtunk ketten a hátralévő szakaszokon, hol Anita volt jobban, hol én, de a lényeg, hogy felszabadultan és jó hangulatban teltek a kilométerek. Nem állítom, hogy könnyű volt, hiszen alig-alig tudtam értelmes kaját magamhoz venni (a nálam lévő izóra és a gélekre sajnos nem támaszkodhattam, rá sem tudtam gondolni) és ez alapvetően meghatározta a tempómat. Több frissítőponton is pihentettük a szemünket pár percre (vigyázva azért, hogy el ne aludjunk mélyebben) és ha az kellett le-leültünk. A napkelte hozott egy kis hűvöset, így egész jól haladtunk az utolsó hegyre (Tricot, 103 km), sorra maradtak le mögöttünk a társak, és valami futó mozgás féleséget is sikerült bemutatni lefelé. Megígértük egymásnak, hogyha én megpróbálok rendesen futni lefelé, akkor Anita megfutja velem az utolsó 8 km-es hullámzó szakaszt is, ami már Chamonix-ba vezet. Így lett :)

A befutó a városban az egyik olyan élmény, ami azt hiszem, hosszú időre ideköti az embereket. Úgy bíztattak, és örültek nekünk (és mindenki másnak is persze) végig az út mellett, mintha legalább is az olimpiai lánggal futnánk. Nem volt ember, aki ne tapsolt volna, „Bravo”-zna, vagy kiabálná hogy „Allé allé”. Felemelő és szinte zavarba ejtő volt, fantasztikus.

Az időm (időnk) 29 óra 36 perc lett, ami a 603. helyre volt elég a kb. 1800 indulóból (a feladási arány úgy 50% körüli lehetett).

Röviden tehát nem úgy sikerült a verseny, ahogy elterveztem, de már látom, ezek a százasok a legritkább esetben sikerülnek úgy (talán nem is baj). A lényeg, hogy végül nagyon jó élményeket és értékes tapasztalatokat gyűjtöttem, meg valami fura fertőzést is, aminek következtében évről évre visszajár az ember Chamonix-ba. ☺

 

wannabe a runnabe

Felálltam, és elkezdtem futni. RUNNABE.

Igen korán, Úgy mesélik.

Nyughatatlan, örökmozgó. BOLHA.

A futás létszükségletem. WANNABE.

Narkotikum. Felszabadít.

Magához ölel, felemel. Hintáztat ég és föld között.

Megjárom vele a legmagasabb csúcsokat és a mélységet is.

Nehéz, és könnyű. Mint az élet. Az én futásom, az én ÉLETEM.

WANNABE A RUNNABE.

A futás a tanítómesterem. Tükröt tart, erőt ad.

Soha nem engedi, hogy feladjam.

A futás, mint a szerelem, szabaddá tesz. Az én futásom, az én SZERELMEM.

WANNABE A RUNNABE.

Wannabe RunnabeComment
Success

 

Recently I had the privilege to listen to a lecture on the Science of Success by Albert-ászló Barabási.  According to him “In spite of all the claims to the con­trary, suc­cess is a col­lec­tive phe­nomena: You are only suc­cessful because many of us think that you are”.

Barabási took the sport as a starting example to show how performance and success correlate while they differ in other sectors of the society. In sport, things look relatively simple. If you perform well, win medals, beat records, you are successful in the eyes of the society at large. Performance and Success go literally hand in hand. This is surely not the case in other fields of life. The community as such plays a decisive role to determine the extent of success of a performance other than sport. And this community has now different common features, most of them relating to media and technology. And these are the most influential ones.

Given that fingerprints of suc­cess are spread around society and leaves detectable, mea­sur­able, and pre­dictable traces, sci­en­tists – such as Barabási – can now examine “one of the most desir­able traits of the human experience.”

The lecture took me to think over the example of sport and get directly to running. While the community plays and ever bigger role both in work and private life, people increasingly tend to turn to an individual discipline which is running/jogging as a sport. I feel sometimes walking down the street that this century will be booked as the century of jogging in the Annales. Is this – beyond the much more obvious reasons (which is simplicity, affordability, time for intensity, prevention etc.) a result of a will to be measured only on the basis of performance? Is this an evasion from the often fake or false assessment of the community where your success mostly depends on factors you are not mastering?  Is this a normal and natural counter reaction to the over influencing community? We do run in community, post photos, tracks, paces. We’re social animals after all. But at the end, your results is only yours. Nobody can run instead of you, with your legs, lungs and heart. According to a popular and not less true stereotype, running is a very effective way to deepen and practice self-understanding, an active meditation. Thus turning to running is a recognition of the fact that the community doesn’t help your self-knowledge, or more to say, could rather derail it to the extent that you have to be on your own to clear your eventual dilemmas or even identity issues.

I am not preaching for an anti-community attitude here, just posing questions and see in the spreading of running a certain aspiration for a performance based assessment in a world where Krisztián Berki  and Krisztián Berki equal in success score.

The performance oriented approach is even more detectable in long distance running. There you don’t have to win, or beat a course record. It’s “enough” to become a finisher to gain recognition thus success, be it internal or external. Equality is an other feature of running and especially of long distance. There is no doubt that there is no difference at the starting line. The distance is the same for everyone, stopwatch is the same, time passes similarly for a manager, for a bus driver and for the elite runners.

As my first coach told me: in running, we’re all equal. You get measured by time. And what can be more objective than time?

Wannabe RunnabeComment